Adolf Loos Díszítés és bűntett című, 1908-ban megjelent esszéje komoly építészeti, esztétikai változás „akarására” világított rá, mégha közvetett módon is. A klasszikus építészet (és a szecesszió) túldíszítettségének és kiüresedett formavilágának, azaz a szépség akkori legadekvátabb megnyilvánulásának már-már karikaturisztikus tagadása jól mutatta a társadalomban (is) zajló folyamatokat. Megújulás előtt állt az építészet (is), ami később az egész 20. századra rányomta bélyegét, a díszítés vonatkozásában a teljes elutasítást, azaz a túlsó szélsőértéket képviselve. Az építész elit egy része újfajta szépségideált fogalmazott meg, ami a laikusok számára egyáltalán nem volt magától értetődő, átélhető. A szépséget magyarázni kell/kellett, komoly absztrakciós képességre volt/van szükség az építészeti alkotások megértéséhez. A mából visszatekintve, úgy tűnik, hogy a fürdővízzel kiöntötték a gyereket is…
Napjainkra részben a környezetpszichológia kutatásainak, részben a józan ész (elsősorban közösségi médián keresztüli) mind erőteljesebb megnyilvánulásának köszönhetően látjuk, hogy semelyik szélsőség nem fenntartható. Díszítésre, növényi ornamentikára szükségünk van, amit az agyunk a szépség, szerethetőség egyik kritériumának tekint a szimmetria mellett. Mindkettő alapvető fontosságú az emberi „jóllét” szempontjából.
Van-e visszaút a modernitás szépségfogalmától, szépségmentességétől? Létezik-e egy új szépségfogalom, ami helyet követel magának a közeljövő építészetében? Ezt kívánjuk megvizsgálni három külföldi és három magyar előadónk segítségével. A három-három előadást követően kerekasztalbeszélgetés keretében foglaljuk össze az elhangzottakat.

Baliga Kornél
Kruppa Gábor
Tasnádi György

Diederik Six (NL)
Thomas Albrecht (D)
Tomas Gerasz (PL)

• 2025-06-05, Budapest XI., Tas vezér utca 3-7.